Verebélyi
Kincső:
A folklór jogi védelme
A
probléma története és aktualitása
Az
Unesco 1989-es ajánlásainak értelmezéséhez
A folklór meghatározása
Az élő hagyományos kultúra
védelme. A folklór megőrzése
A hagyományápolás jogi vonatkozásai.
A folklór terjesztése
A hagyományos kultúra értékeinek
tárgyi, technikai megőrzése
Tudományos feldolgozás, kutatás.
A folklór védelme
Műtárgyvédelem
A
hagyományos kultúra jogi védelmének
területei
Magyar
jogszabályok a folklór védelmével
kapcsolatban
Javaslat
Bibliográfia
A probléma története és aktualitása
Köztudott, hogy
az UNESCO ajánlása a folklór védelméről
végül is 1989-ben fogalmazódott meg. Ennek
szövege most már magyarul is olvasható, és
benne nem a jogi szempontok érvényesülnek elsősorban.
Ám aki ismeri e határozat előtörténetét,
tudja, hogy ez nem mindig volt így. Az 1989-es ajánlást
több, "végleges"-nek szánt szöveg
előzte meg. Ezek közül legfontosabb a "kormányzati
szakértők" két konferenciája
volt Párizsban (1982 február, illetve 1985 január),
az UNESCO szervezésében, ahol az 1989-es javaslat
szövegének eredetijét fogalmazták meg.
Mindezeken Magyarország is részt vett. E dokumentumok
preambulumai adtak beszámolót az előzményekről,
melyekben először éppen a jogi szempontok domináltak.
Az UNESCO szerint
a folklór védelmét először 1973
április 24-én Bolívia indítványozta,
mégpedig a szerzői jognak a folklórra történő
kiterjesztése formájában. 1973-ban az UNESCO
hozta nyilvánosságra az Egyetemes Szerzői
Jogi Konvenciót, amely azonban a folklórra részletesen
nem tért ki. Ezt az ún. genfi konvenciót
sok ország, köztük Magyarország is elfogadta.
Kidolgozását a genfi Szellemi Tulajdon Világirodája
(WIPO) szellemében készítették. (Tevékeny
magyar részvétel volt itt is, a genfi iroda szerzői
jogi részlegének magyar vezetője, Boytha
György révén.) 1977-ben Tuniszban rendezett
az UNESCO először külön szakértői
értekezletet, amelynek célja a szerzői jognak
a folklórra való kiterjesztése lehetőségeinek
vizsgálata volt.
Azzal a megoldással,
mely szerint a folklór védelmét kizárólag
a szerzői jogvédelem kiterjesztésével
meg lehet oldani, éppen az UNESCO szakértői
értekezletén résztvevő folkloristák
szálltak szembe és külön, önálló,
sokoldalú ajánlást kívántak
megfogalmazni. Ilyen értelemben született meg az 1989-es
végleges szövegjavaslat is. Időközben
azonban folytatódott a szerzői jogok (tágabb
értelemben a Szellemi Tulajdon védelmének
joga) kodifikálása. Ezzel az UNESCO foglalkozott,
egyszerre a kis nyelvek, az oktatás, a múzeumok,
a világ-örökség jogi szabályozásának
előkészítésével illetve fejlesztésével.
E párhuzamosan folyó jogszabályozás
kölcsönösen nem befolyásolta kellőképpen
az illető UNESCO-ajánlásokat, ezért
szükség volt arra, hogy külön is foglalkozzanak
e kérdéssel.
1987 június
1-5. között Párizsban az UNESCO szakértői
értekezletet hívott össze, mely a folklór
védelméről szóló ajánlás
(az 1989-es szöveg szinte azonos előzménye)
alapján dolgozott és ehhez tette hozzá a
maga jogi megjegyzéseit, különösebb részletezés
nélkül. Ezek közül csak némely, általános
megjegyzés került be 1989-ben a végleges ajánlásba.
Meg kell viszont jegyezni, hogy az UNESCO tisztviselői,
akik az ajánlások szövegének megfogalmazásában
fontos szerepet játszottak, jogászok, mégpedig
a kulturális jogok és a szerzői jogok szakértői
voltak.
Gyakorlati célú
volt az a tanfolyam, amelyet 1988 augusztus 29. és szeptember
13. között Budapesten rendezett az UNESCO a szerzői
jogról és rokon területekről. Itt külön
tanulmány foglalkozott a folklór alkotások
védelmével (Protection of Expressions of Folklore).
Igen fontos lett volna, ha e tanfolyam munkájában,
illetve az ott elmondott adatok nyilvánossá tételében
a magyar folklór-kutatók részt kaptak volna.
Az akkori áttekintés
szerint több országban a szerzői jog (vagy
ennek kiterjesztése) keretében történt
meg a folklór törvényi szabályozása:
Tunisz (1967), Bolívia (1968 csak a népzenét
illetően), Chile (1970), Marokkó (1970), Algéria
(1973), Szenegál (1973), Kenya (1975), Mali (1977), Burundi
(1978), Elefántcsont-part (1978), Guinea (1980), Barbados
(1982), Kamerun (1982), Kongó (1982), Ruanda (1983), Benin
(1984), Burkina Faso (1984), Közép-afrikai Köztársaság
(1986), Zaire (1986) készítettek ilyen jogi szabályozást,
ezek mindegyikében a folklór a nemzeti kulturális
örökség részeként volt meghatározva.
Egyedül a chilei szabályozás utalta a folklórt
a közművelődés keretébe. Jellemzőnek
tartjuk, hogy nem európai országok foglalkoztak
a folklór ilyen jellegű védelmével,
hanem afrikai és latin-amerikai országok. Ennek
nyilván a saját kulturális örökség
kiszsákmányolása elleni védekezés
volt az oka. A néhány év alatt egymást
gyorsan követő szabályozás közvetlen
előzményeként az 1976-os‚ "Tuniszi
szerzői jogi mintatörvény [model law] a fejlődő
országok számára" című
szabályozás, illetve az Afrikai Szellemi Tulajdon
Szervezet konvenciója (OAPI Convention, Bangui 1977) szolgált.
A hozzánk
közelebb álló Európában főként
a genfi szerzői jogi megállapodás továbbfejlesztése,
valamint az előadó-művészet védelmére
vonatkozó 1961-es római konvenció továbbfejlesztése
látszott fontosabbnak. Ezek a törekvések azonban
nem érvényesültek teljes mértékben
a folklór védelméről szóló
1989-es ajánlásban.
Éppen ezért,
amikor az UNESCO az utóbbi években áttekintette
a folklór védelmének aktuális helyzetét,
itt két fő témakört jelölt ki:
az 1989-es ajánlás megvalósulásának
alakulását, valamint a folklórra vonatkozó
jogi szabályozás problémáit. Ez utóbbi
volt a második stražnicei értekezlet (1996)
egyik témája is, melyre a magyar UNESCO-bizottság
küldötteket delegált. Már ezt megelőzően,
a budapesti (akkor még) Európai Folklór Központ
megszervezésekor előtérbe kerültek ilyen
problémák, javasoltam ezek külön témaként
való kezelését. Ez a javaslat az UNESCO törekvéseivel
messzemenően találkozott.
Az intézet
feladata lehetne az ilyen jellegű adatok összegyűjtése,
elemzése, ez után lehetséges egy áttekintés
elkészítése, ennek megvitatása. Ezt
követheti egy magyar "Javaslat", körülbelül
olyan státussal, mint az 1976-os tuniszi mintatörvény
volt. Egy ilyen kezdeményezést az UNESCO nyilván
szívesen látna.
Ami a kérdés
nemzetközi aktualitását illeti, a fenti áttekintés
kellőképpen igazolja ezt. Magyar vonatkozásban
két további szempontot is hangsúlyozni kell.
Mind a nemzetközi,
mind a magyar közvélemény úgy látja,
hogy a folklór ügyei rendezettek nálunk. Ezt
azonban jogi vonatkozásban csak akkor láthatjuk
pontosan, ha először részletes adatgyűjtést
végzünk. Ebből kiderül az, hogy mi szabályozott
és mi nem. És itt a jogi problémák
meg nem jelenése nem mindig pozitív jel. Olykor
csak azt jelzi, jogalkotásunk nincs tisztában egy-egy
terület szabályozásának fontosságával,
illetve e feladatot még nem végezte el. Például
nálunk a szerzői jogról szóló
1969. évi III. törvény (ezt csak módosította
az 1994. évi VII. törvény) alapján három
konkrét perre utalunk (Sz. hivatal felperes - Gy. Tourist
alperes; D.P.P. felperes - Zeneműkiadó alperes; Szerzői
Jogvédő Hivatal felperes - Akadémiai Kiadó
alperes, ez a leghíresebb ilyen ügy nálunk:
T.J. mesemondó családjának fizetendő
jogdíjakat illetően). Mindez nemcsak azt a következtetést
engedi meg, hogy nálunk minden rendben van, hanem azt is
jelzi: nálunk még nem általános ilyen
jogigények perre vitele.
A másik aktuális
szempont az, hogy - különösen 1989 után
- előtérbe került új törvények
meghozatala. Oktatási, közművelődési
és a folklórt is érintő adózási
szabályokat módosították. Az olyan,
korábban jelentős vívmánynak tekintett
törvények, mint például a múzeumi
törvény is újrafogalmazásra kerül
(a közgyűjteményi törvény keretében).
Archívumok (ide értve az új, modern technikájú
és tárgykörű archívumokat is)
működésének szabályozására
lenne szükség. A tömegkommunikáció
új társadalmi gyakorlata és tulajdonviszonyai
is új szabályozást igényelnek. E különböző
területeken nem egyforma intenzitással és eredményességgel
folyik a törvények előkészítése
vagy elfogadása. A folklórra vonatkozó jogszabályok
áttekintésével itt olykor akár menet
közben is érvényesíteni tudnánk
a nemzetközi gyakorlatból felhasználható
megoldásokat.
Ide tartozik, hogy
az utóbbi évtizedben az UNESCO előtérbe
helyezte a "szellemi örökség" [intangible
cultural heritage] fogalmát. Ezt ugyanolyan fontosságú,
szabályozandó területnek látja, mint
a korábban már szabályozott "műemlékek,
múzeumok, gyűjtemények", vagyis a maguk
tárgyi valóságában védendő
örökség témakörét. Ez utóbbi
szempont azonban a magyar jogban eddig voltaképpen fel
sem merült. A "világörökség"
fogalma mellé most az UNESCO által odahelyezett
"a világ emlékezete" fogalom egyszerűen
érthetetlen nemcsak a magyar jogászok, hanem még
a folklórkutatók számára is - mivel
nem ismerik a problémakör fentiekben vázolt
történetét és aktualitását.
Természetesen
egyetlen tanulmány nem változtathat a jogszolgáltatáson.
Ám dolgozatomban a leghatározottabban szeretném
felhívni a figyelmet arra, hogy itt nem csak eredményeket
sorolhatunk fel - súlyos hiányokra is rámutathatunk,
még csak most elvégzendő feladatokat említhetünk.
A megoldás módja sem tekinthető automatikusnak,
mindenütt egyformának. Természetes, hogy a
jogalkotást és jogszolgáltatást szakembereknek,
vagyis jogászoknak kell végezniük, nyilván
az érintett terület (azaz a tágan értelmezett
folklór) szakembereinek bevonásával. Ám
hogy itt végül is melyik törvényben vagy
rendeletben mit is kell pontosan védeni - ezt ma még
nem tudjuk megmondani. Ehhez kell az itt adott áttekintés,
illetve ennek konkrét munkában történő
folytatása. És noha az Európai Folklór
Intézet egyik célja biztosan az ilyen törekvések
koordinálása lehet (nemzetközi keretekben is),
a törvények és rendeletek megfogalmazása
nem az Intézet feladata. Erre megvannak az ilyen célból
létrehozott intézmények: a jogszolgáltatás
és a törvényhozás fórumai. Közismert,
hogy nálunk ez az Országgyűlés, a Minisztériumok,
illetve peres ügyekben az igazságszolgáltatás
szervei. Szakértőik bevonása annál
célszerűbb lenne, mivel itt nem valamilyen elméleti
eszmecserére, hanem pontos helyzetfelmérésre
és konkrét javaslatokra van szükség.
Az pedig még
az UNESCO 1989-es ajánlásának megléte
mellett is egyelőre csak utópia (ami pedig végül
is a cél lenne), hogy nemzetközi jogi fórum
és törvénykezés védje a folklórt.
Hiszen a folklór maga is nemzetközi méretű
jelenség.
Az alábbiakban
azonban nem a nemzetközi jogszolgáltatás távlatairól,
csak a folklórnak (persze nemcsak a magyar folklórnak)
a magyar jogban élvezett védelméről
beszélhetünk.
Az Unesco 1989-es ajánlásainak
értelmezéséhez
A folklór meghatározása
A folklór (hagyományos)
kultúra védelmét szolgáló ajánlások
és jogszabályok számbavétele feltételezi
a népi kultúra egyértelmű meghatározását.
A hagyományos
kultúra történetileg meghatározott időszakban
társadalmilag meghatározott csoportok körében
létrehozott szellemi és anyagi javak összessége.
A szó igazi értelmében véve mindez
a nemzeti kultúra része, kulturális örökség.
Ezt azért
érdemes leszögezni, mivel a kulturális örökség
fogalom az utóbbi időszak kultúrpolitikai
szóhasználatában inkább a materiális
javakat illeti.
Amennyiben a jog
foglalkozik a hagyományos kultúra védelmével
úgy két általános tendencia figyelhető
meg:
a) a védelem
elsősorban a tárgyakon megvalósult értékekre
vonatkozik. Ezt tágan kell értelmezni, mivel kiterjeszthető
szellemi javak tárgyiasult formáira, amelyek őrzésével
sajátos intézményrendszer foglalkozik.
Az is megfigyelhető,
hogy számos esetben a jogvédelem kiterjesz-téséről
van szó. Ez azt jelenti, hogy korábbi időszakok
polgári értékek őrzésére
és védelmére létrehozott szabályait
terjesztik ki olyan területekre, amelyek korábban
adott kulturális közösségek közkincsei
voltak.
b) az UNESCO és
más kulturális fórumok számos esetben
évtizedek óta érzékelik azt a veszélyt,
amelyet a modern civilizáció jelent a hagyományos
kultúra értékei számára.
Ahhoz, hogy a veszély
elhárítása céljából
óvintézkedéseket lehessen hozni, szükség
van a hagyományos kultúra helyzetének és
a hivatalos kultúrával való kapcsolatának
elméleti tisztázására. Addig, amíg
ez nem fogalmazódik meg két olyan gondolkodási
és értékrendszer találkozásáról
van szó - jog és szaktudomány - amelyek a
megfelelő transzkódolási eljárások
nélkül nem feleltethetők meg egymásnak.
A jog fogalmi apparátusa,
szabályainak rendszere olyan jelenségekre vonatkoztatható,
amelyek társadalmi értékek rendszerbe szervezett
skálájának is megfeleltethető. Jogi
szempontból a hagyományos kultúra értékei
- kimondva kimondatlanul - közkincsnek számítanak.
A jogalkotás nem követte a néprajztudomány
azon felismeréseit, amelyek az egyén és közösség
viszonyára vonatkoztak. Azt is világosan kell látni,
hogy korábbi korszakok társadalmi valósága
alapvetően más volt akkor, amikor ezek a tudományos
felismerések születtek és más ma. (Többek
között ezért sem olyan könnyű a folklór
ma általánosan érvényes definícióját
megadni!)
A hagyományos
kultúra védelmének különféle
színterei lehetségesek. Valamennyi szint a neki
megfelelő fokozatú jogi védelmet igényel.
Az élő hagyományos kultúra védelme. A folklór megőrzése
A kultúra alakulásának
spontán folyamataiba bizonyos szint alatt nem célszerű
beavatkozni. Ahol a hagyományos kultúra társadalmi
keretei még megvannak, azok kívülről
történő lebontása nagy körültekintést
igényel és nem történhet értékek
megsemmisítése árán erőszakosan.
A hagyományos kultúra átalakulása
ugyanakkor megállíthatatlan folyamat, ami szükségszerűen
értékek pusztulásával jár.
Ezen a szinten a hagyományos kultúra kifejeződései
számára - amennyiben azok nem veszélyesek
a társadalom számára - a lehetőséget
a jogvédelem szintjén is biztosítani kell.
Ide sorolhatók
az anyanyelv, a kisebbségek nyelvhasználatát,
védelmét szolgáló törvények.
Külön
csoportba sorolhatók lehetnének a népszokások
különféle fajtáinak gyakorlását
lehetővé tevő törvények, amelyeknél
változatlanul a társadalmi veszélyesség
lehet a mérvadó. Például a népi
gyógyászat bizonyos formáit célszerű
tiltani, mivel ma már veszélyesek. Ugyanakkor például
az állatvédő jogszabályokat nem kell
kiterjeszteni a kakasütésre, mivel a szokás
gyakorlói nem állatkínzás céljából,
hanem az országban néhány helyen élő
hagyomány ápolása céljából
végzik. Az előfordulás egyébként
sem tömeges.
Ugyanakkor ide sorolhatók
például a népi vallásosság
gyakorlását szabályozó rendeletek.
A határjárások, körmenetek, zarándoklatok
és a gyülekezési jog összehangolása
mára megoldottnak tűnik. A szabad vallásgyakorlás
nem jelenti egyszersmind a népi vallásosság
gyakorlásának a szabadságát, de ha
az előbbi törvényesen biztosított, így
az utóbbi nem jogi problémaként, hanem az
egyház szempontjából megfontolandó
kérdésként vetődik fel.
A hagyományápolás jogi vonatkozásai. A folklór terjesztése
A hagyományápolás
nem terjed ki a hagyományos kultúra teljes területére.
Itt általában azokról a szimbolikus kifejező
formákról van szó, amelyek a művésziség
szférájába tartoztak már eredetileg
is, vagy e szférába emelődtek át az
utóbbi évszázadban lezajlott társadalmi-kulturális
folyamatok révén. Elméletileg e művelődési
javak jellegét a folklorizmus-vizsgálatok tisztázták.
Közép-Kelet Európában a folk-lorizmus-jelenségek
vizsgálatánál a korábbiaknál
még meghatározóbb az a körülmény,
hogy lassan valóban eltűnnek azok a közösségek
képviselőikkel együtt, amelyek a közösségen
kívül felhasználásra kerülő
művelődési javak autentikus voltát
saját tapasztalataik alapján tudják hitelesíteni
és igazolni. A hagyományos tudás aktív
és passzív hordozóinak aránya is alapvetően
megváltozott az utóbbi évtizedekben a hagyományos
jellegű (falusi) közösségeken belül
és azon kívül is.
A tanulási
folyamatok is alapvetően változtak meg. A tudás
átadásába új tanulási formák
léptek. Közhely a szakemberek számára,
hogy a folklór, azaz a hagyományos tudás
létezési formája a változatok formájában
rejlik. Az új változatok igazolása, azaz
a hitelesség olyan kérdés, amely a jogi védelem
köréhez kapcsolódik.
A XXI. század
küszöbén a közép-kelet európai
régiókban a hagyományápolásnak
is kialakultak a hagyományai, amelyek gyakran mérceként
szolgálnak. A szerzőség kérdése
így kettős tükörbe helyeződik,
ami új problémaként vetődik fel. Ez
a szaktudomány felől igényel újragondolást,
mielőtt a jogi kategóriákban a kérdés
átfogalmazhatóvá válik.
A hagyományos kultúra értékeinek tárgyi, technikai megőrzése
Mind a folklór
megőrzésének, mind terjesztésének
forrása és alapja egyre inkább a tudományos
gyűjtemény. Tudományos gyűjtemény
lehet múzeum, könyvtár, levéltár,
hangtár, filmtár, videotár stb.
A tulajdonlás
jogi aspektusai itt másként vetődnek fel
mint más esetekben.
Tudományos feldolgozás, kutatás. A folklór védelme
A hagyományos
kultúra értékei megőrzésének
egyik módja a tudományos feldolgozás. A szakember
és a vizsgálati tárgy viszonya jogi szempontból
oly módon tisztázott, hogy a szerzői jog
- amennyiben ez felmerül - a feldolgozóé. Felvetődött
e kérdés erkölcsi szempontú vizsgálatának
szükségessége, illetve a kutatói etika
kidolgozásának igénye. Magyar vonatkozásban
ilyen kódex még nem készült. Tudományos
igényből születettek, de közvetett módon
a hitelesség révén etikai vetülete is
van azoknak a szabályoknak, amelyek a népi kultúra
bármely területén folytatott gyűjtéseknél
irányadóak.
A folklór
alkotások rögzítésének szabályai
a hazai szakkutatás számára alapkövetelménnyé
váltak.
Műtárgyvédelem
Ezen a területen a közkincs és eredeti alkotás, valamint a másolat kritériumait kellene világosan megfogalmazni. Például figyelembe lehetne venni az ipari területekről a minta és másolat közti viszonyt, a sokszorosítással kapcsolatos jogi állásfoglalásokat. A régi népművészeti tárgyak és az újabb előállítású népi iparművészeti tárgyak forgalmazására vonatkozó szabályok áttekintésére és összehasonlítására is itt lenne szükség.
A hagyományos kultúra
jogi védelmének területei
| Ajánlás a hagyományos kultúra védelmére | A hagyományos kultúrával kapcsolatos jogilag érintett területek |
| A folklór meghatározása,területek megállapítása | |
| A folklór konzerválása | Múzeumi törvény,műemlékvédelem |
| A folklór megőrzése | Nyelvhasználat,kulturális jogok |
| A folklór helyzete | Oktatás, közművelődés |
| A folklór védelme | Szerzői jog,ipar, kereskedelem |
| Nemzetközi együttműködés | Kutatás, kulturális egyezmények, szerzői jog |
Magyar jogszabályok a folklór védelmével kapcsolatban
Jelenleg Magyarországon
5736 törvény, törvényerejű rendelet,
kormányrendelet- és határozat, illetve miniszteri
rendelet van érvényben. A hatályos jogszabályok
rengetegében számítógépes szókeresést
végezve - próbaszerűen - néhány
megállapítás tehető meg.
Az elemzés
mintavételen alapul és minden részletre nem
terjed ki. Arra szorítkoztunk, hogy néhány
hívó szó alapján megkíséreljük
áttekinteni azt, hogy a néphagyomány jelentéskörébe
tartozó néhány rokonfogalom egyáltalán
milyen területeken fordul elő a magyar jogban.
hívó szó / előfordulás a törvények szövegében
folklór 8
népzene,
néptánc 14
népművészet
54
honismeret 16
kulturális
javak 19
kulturális
jogok 37
archívum
30
nyelvhasználat
1
néphagyomány/népi
hagyomány 3
folklorizmus 2
népi iparművészet
0
múzeumi törvény
1
kulturális
örökség 1
néprajz 22
Megállapítható,
hogy a néphagyomány (folklór) fogalmával
jelölt kulturális területnek, szellemi javaknak
a megőrzésére átfogó törvény
nem született. A kulturális örökséggel
kapcsolatos 1985. évi 21. törvényerejű
rendelet az immateriális javakra nem tér ki.
A PTK. 86. §
(1) "A szellemi alkotásokhoz fűződő
jogok" címen megfogalmazott törvény védi
a szellemi alkotásokat, amennyiben azok széles körben
felhasználhatók "és még közkinccsé
nem váltak". Ugyanakkor védi az alkotáshoz
fűződő "személyi jogokat is".
Ez a törvény alkalmas lehetne folklórral kapcsolatos
állásfoglalás leszögezésére
is, amennyiben a "közkincs" fogalma pontosabb meghatározásra
kerülne.
A folklórral
kapcsolatos fogalmak előfordulása alapján
megállapítható, hogy a szempontrendszer és
az annak megfelelő fogalmi apparátus nem következetes
a törvények megfogalmazásaiban. A szöve-gekből
az rajzolódik ki, hogy nem maga a néphagyomány/folklór
az, amit védenek, hanem annak másodlagos felhasználása.
A folklórral kapcsolatban előforduló területek
az alábbiak (a vizsgált szógyakoriság
alapján):
Javaslat
Napjainkban a közigazgatási reform keretében kerül sor az ún. dereguláció végrehajtására, ami a jogrendszer egyszerűsítését szolgálja.
Az Európai Folklór
Intézetnek, együtt más fontos néprajzi
intézményekkel meg kellene keresnie a deregulációval
foglalkozó szakembereket és kérni kellene
a néprajzi szakterület képviselőjének
bevonását a törvények átfogalmazásához,
illetve a különféle szintű rendelkezések
vegyes terminusainak egységesítéséhez.
Itt figyelembe kellene
venni az UNESCO immateriális kulturális örökséggel
kapcsolatos állásfoglalásait, illetve a folklórral
kapcsolatos legfontosabb területeket.
A néprajzos
szakma ajánlásai - úgy tűnik - csak
jogi szakember bevonásával készíthetők
el együttesen. Már az ajánlásoknál
is ügyelni kellene arra, hogy a javaslatok eleve tükrözzék
az UNESCO törekvéseit, illetve hogy azok eurokonformak
legyenek.
Ilyen javaslat elkészítése
- az általam elvégzett szúrópróba
jellegű vizsgálatok alapján - további
alapos elemzést igényel.
Bibliográfia
The Protection of Movable
Cultural Property (Spain).
1988 Paris, UNESCO.
Bernard Aurél: A szerzői jog kézikönyve.
Budapest, 1973.
For a legal protection of folklore?
1998. Copyright
Bulletin XXXII:4.
Léránt Andrea: A folklór alkotások
védelme a hatályos jog szerint. (Szerzői
és szomszédos jogok.) 1996. Kézirat. Budapest.
Lontai Endre: Polgári jog. A szellemi alkotások
joga. 1992. Budapest.
Szerdahelyi István (szerk.): A kultúra fogalmáról.
1980. Budapest.
Voigt Vilmos - Balogh Lajos:
A népköltési
(folklór) alkotások kritikai kiadásának
szabályzata. 1974. Budapest.